6.rész

Tegnap hazaengedtek a kórházból aminek irtózatosan örültem. Teljesen elhanyagoltam magam ami egyáltalán nem jó. Ma valamennyire már jobban nézek ki, ami nagy szó. Az arcom egész elviselhetően néz ki viszont nagyon lefogytam a hetek során. Reggel kiválasztottam a ruhámat amit fel is kaptam magamra már amilyen gyorsan tudtam.



Belebújtam egy tornacsukába majd a suli táskám a hátamra kapva vettem kezembe a mankót. Louis jön értem, hogy ne kelljen sokat szerencsétlenkednem. Már megvan mit fogok tenni, hogy a turné alatt ne írjanak rám. Teljesen új közösségiket csináltam amin csak az ismerőseim láthatják mit csinálok és hol járok. Mikor megittam a kávém (amit anya csinált) épp akkor csöngettek. Anya kinyitotta és Lottie jött be.
- Szia! Jössz? - kérdezte
- Ja!
Mankóval elég nehéz közlekedni, de már egy kicsit belejöttem. Tegnap gyakoroltam hogyan kell vele mennem. Louis az autójának dőlve várt minket. Mikor odaértünk besegített a kocsiba majd miután ők is beszálltak elindultunk. ideges voltam ugyanis nem tudom mi lehet rólam a többiek véleménye. 
- Sarah nyugi! 
- Hogy nyugodjak le? Lehet azt hiszik csak szimulálok és.......
- Ne is folytasd! - vágott közbe Lottie - A srácok már nagyon várnak a többiek pedig kit érdekelnek. Ne foglalkozz velük!
Sóhajtottam és már meg is érkeztünk a sulihoz. Megfogtam a mankókat majd Louis segítségével kiszálltam. A diákok megbámultak, de a legtöbb csak átnézett rajtam. A fiúkhoz mentünk akik nagyon örültek nekem és amennyire tudtak megöleltek. Jóval becsöngetés előtt indultunk el mivel elég lassan tudok még közlekedni. A srácok segítettek feljutni, de nem igazán hagytam magam. Bementünk a terembe ahol az osztálytársaim egy része odajött és valamit mondott. Valakitől még csokit is kaptam. Nyami. Az osztályfőnök is odajött, hogy kifejezze sajnálatát, de nekem nem kell senki sajnálata. Elővettem a telefonom ahova kiírtam befejeztem a focit most pedig azt, hogy az égadta világon senkinek a sajnálata sem kell. Ezt a fiókot nem fogom használni csak a privátot ahol már az összes ismerősömet bejelöltem. A nap unalmasan telt semmi érdekes nem történt. Rengetegen jöttek oda hozzám ami baromira kezdett idegesíteni. Mikor kicsöngettek az utolsó óráról alig vártam végre kijussak innen és végre hazamehessek. Lassan lementünk a lépcsőn ami sokkal húzósabb volt mint felmenni majd beültünk a kocsiba ahol már Louis várt.
- Kicsit elviszlek valahova! Remélem nem bánod! - nézett rám Louis a visszapillantóból - A szüleidtől elkértelek!
- Hova viszel?
- Majd meglátod!
Ajj. Én haza akarok menni. Nem tudom hova akar vinni, de semmi kedvem nincs hozzá. Ahogy az utat néztem sejtettem hova akar vinni. Bárhova mennék csak oda nem ahova most fog vinni. - Louis én nem akarok oda menni! 
Nem mondott semmit csak elvigyorodott. Mi ilyen vicces? Leparkolt majd bementünk a stadionba. Torkomba gombóc nőtt mivel soha többet nem játszhatok. Ha ma innen kilépek soha többet nem fogok visszajönni. Nem is terveztem, de Louis kényszerít. Nem tudom miért kellett idejönnöm, de kezd egy kicsit érdekelni. Ahogy a folyosón sétálok az emlékek ellepik az agyam és könnyek gyűlnek a szemembe. A pályára megyünk ahol ott van az összes srác a csapatból. Mindenki. Még azok is akik tavaly elmentek. Az edző és mindenki aki valaha számított. 
- Miért van itt mindenki? - kérdem miután megállok előttük
- Szerettünk volna egy kis meglepetést, hogy ne felejts el minket! - mondja Jason
- Soha nem felejtenélek el titeket! - mondom a könnyeimmel küszködve
- Most teszünk is róla! - mosolyog az edző - Tudjuk ki a példaképed így remélem nem bánod ha idehívtuk!
Mi van? Ugye nem az van amire gondolok? Nem lehet, hogy ide hívták David Beckham-et. Ő a példaképem és ezt ők is tudják. Az öltözők felől meglátok egy személyt amiből tudom a választ. Idehívták. Ide hívták csak nekem. Könnyeim nem tudom visszafogni és nem is akarom. Nem is tudom kinek köszönjem meg vagy hova nézzek. 
- Szia Sarah! 
Ez csak egy álom. Nem lehet, hogy David Beckham köszönt nekem vagy, hogy egyáltalán itt áll előttem. A kezében egy doboz van amit átnyújtott nekem. Még ajándék is van.
- He...helló! - köszönök akadozva mire elmosolyodik - Mi ez a doboz? - kérdem körbe nézve
- Tőlem és a csapattól egy kis ajándék! - mosolyog rám a példaképem
Kinyitom a dobozt amiben egy mez található a mezemmel. Benson 13. Ez van a mez hátulján. Van benne egy focilabda. Pontosan az a labda amelyikkel az első meccsemet játszottam. Alá vannak dedikálva. Mindenki a csapatból aláírta. És a doboz legalján van egy stoplis amin úgy szint van egy dedikálás. Nem is akárkitől. Maga David Beckham aláírása van a cipőn. Könnyeim törölgetem és el sem hiszem, hogy ezt mind nekem csinálták. 
- Köszönöm! - mondom felnézve a dobozból - Köszönöm mindenkinek aki ma itt van miattam. Nagyon örülök, hogy ennek a csapatnak a részese lehettem. Nem akartam abbahagyni, de hülye voltam. Nem tudom mihez fogok kezdeni, de majd csak fogok csinálni valamit. Aki ma ezt összehozta nagyon hálás vagyok ahogy mindenkinek! És köszönöm, hogy eljöttél - nézek David Beckham-re
- Ne köszönd! Viszont gratulálok. Amit elértél a fociban az nagy dolog pedig csak most kezdted. Sajnálom, hogy nem folytathatod, de biztosan megtalálod majd a helyed!
Kitárta a karjait és megölelt amit viszonoztam. Egy kicsit elhúzódott majd csinált velem egy képet amin vigyorogtam mint a tejbe tök. Elfelejtettem most mindent. A srácokat egyenként végigöleltem. Utoljára maradt az edzőm. Neki köszönhetek mindent. Előhúzott egy csomagot maga mögül ami miatt megrettentem.
- Ezt az összes focicsapat nevében adom át. Volt egy értekezlet és ezt neked csináltattuk! - adja a kezembe
A csomagban volt egy kupa ami a súlyából ítélve arany, a talpa pedig márvány. Bele volt vésve egy írás. "Akire a futball történetében a legbüszkébbek vagyunk! Sarah Benson részére 2012". Ez volt belevésve. A zacskó alján egy újabb póló volt amin minden nagy hírnevű focistának rajta volt az autogramja. Ronaldo, Messi, Neymar (bocsi ha rosszul írtam szerk). Mindenki aki valamilyen szinen számít a fociban.
- Ez pedig az én ajándékom! - nyújt át nekem egy kis dobozt az edző
- Nem kellett volna ennyi mindent adni. Nem is kellett volna adni semmit!
Kinyitom a kis dobozt amiben egy karkötő és egy nyaklánc van. A nyakláncon egy női focista található amint egy labdát rúg, a karkötőn pedig egy foci medál van.
- A karkötőre lehet medálokat tenni. Tudom mész Louis-ékkal turnéra a városokban vegyél egy egy kis medált amit tegyél rá!
Még egyszer megöleltem majd eltettem őket a dobozba amiben a cuccokat beletettem. Bontottunk ki pezsgőt és egész estig beszélgettünk. Nagyon jól éreztem magam, de egész este benne volt a fejembe, hogy most vagyunk utoljára így együtt. Ez az egész délutánra rányomta a pecsétem. Este hét fele mentünk el ami miatt megint könnyeztem. Annyira szeretem őket és ezek után nem fogok hozzájuk tartozni a hülyeségem miatt. Intettem egyet majd elhagytam a stadiont. A kocsiban felnéztem az épületre ahova soha többet nem fogok visszajönni. A fejem az ablaknak döntöttem és úgy nézegettem az ajándékokat amiket kaptam. A telefonomról nézegettem miket írtak. A legtöbb focista elmondta, hogy milyen nagyra tartott ez a rövid idő alatt. Megköszöntem mindenkinek amit írt és leírtam amit gondoltam. Ez végleg az utolsó bejegyzésem a hivatalos oldalamon. Otthon hamar lefeküdtem aludni mivel nagyon elfáradtam.